Szilveszter idei éjszakája a maszek tűzijátékok jegyében telt. A kertvárosi tehetősek lámpafüzérrel díszítették házaik, az utcai fronton strázsáló fenyőik mögül eregették csillagokká robbanó rakétáikat az ég felé. Baráti társaságok szerényen, olykor már-már szégyellősen emelték poharukat a Boldog Új Évre.

A kevésbé szégyellősek még a Himnuszt is vállalták, együtt énekelve a Kocsis Zoltán vezényelte gyermekkórussal. De mindenki maradt a maga bázisán, úgy is mondhatnánk, a fenekén.

Húsz, harminc évvel korábban e társaságok nagy része ilyenkor kabátot, sálat, sapkát öltött, s kiözönlött az utcára. Karnevált játszott – hiszen hagyták, lelke mélyén abban bízva, hogy ha egy kicsivel is, de valamennyivel jobb lesz! Trabantot Zsigulira, majd Ladára, négyütemű Wartburgra cseréli, s ha vállalkozni s hagyják, akkor a háztáji után vidéken az állattartásból, a városban fizetéséhez a Kft-jéből hozzá keres, megél.

A mostani Év Forduló alól a kedvet a hit hiánya szippantotta ki. Bizalom-vákuumal köszöntött ránk a 2008-as esztendő. Ilyen időszakokban a konzumálás aranyborjúja válik az imádat tárgyává. Ám manapság már ennek is mintha hímporát vették volna. Egyáltalán lehetséges a „Fogyassz ma, kitudja, mit hoz a holnap!” tudatával önfeledten átadni magunkat az anyagi világ nyújtotta örömöknek?! Szorongva tesszük, amit teszünk. Magunk alatt létezve élvezzük, s mindinkább azzal az érzéssel, amit Nietzsche így fogalmazott meg: Embernek lenni, ember feletti!

Honnan tudta Nietzsche mester százhúsz évvel ezelőtt, mit hoz nekünk a 21. század? Mert Ő szólt imígyen Zarathusztraként. Nem átallotta többször elismételni, hogy anyagban tántorgunk részegen, vakon, szemétben, hulladékban, s minden lépésünkkel mélyül a mocsár.

Nem zöldségek ezek, bár igen-igen zöldnek hatnak. Körülbelül ugyanezt suttogják, kiáltják, harsogják, üvöltik fülünkbe a 20. század végi s 21. század elei ZÖLDEK: „Emberek, a világ sorát eddig birtok-, áru-, profit-, osztály- és információtudatos módon intézték. Mostantól fogva – túlélésünkért – környezettudatosan kell egyénenként és társadalmakként is cselekednünk. Különben…!”

Igaz, ez az európai műveltség Zarathusztrája még nem a bioszférát féltette ettől a lábunk nyomán növekvő sártengertől, amelybe úgy vénülünk bele, hogy nincs éber pillanatunk. Nietzsche az Apollói világosságot, a szellem napvilágát (Petőfi) állította szembe a konzumálásba merült ember alatti ember világával.

A mi Euro-Zartahusztránk még a dalokat, verseket, virágba borult kerteket nevezte fényrehívónak. Ám manapság – s ezt a felsőoktatásban eltöltött évtizedek tapasztalata mondatja velem – adieu dalok, adieu versek! Sőt, adieu klasszikusok, adieu szépirodalom. Nem a vágya, mert az mindenkiben jelen van – az ember nem változik - de a tárgya tűnt szinte teljesen el generációk tudatából. Legalább is e tudat által fontosnak, lényegesnek, figyelemre méltónak tartott dolgok sorából.

Taposod a sarat, merülsz magad alá, - ember alatti ember -, aki már hinni sem tud, őszintén szeretni sem mer…

Rólunk szól a mese, honunk mai választópolgárairól. De nehéz innen feljebb emelkedni – figyelmeztet a Mester –emberfeletti kín embernek, igaznak lenni!

Nagy szavak! Világunkhoz mérten egyenesen gigásziak. Teljesíthetetlenek. Münchausen bárói csoda kellene ahhoz, hogy fejünkhöz kapva hipp-hopp, a hajunknál fogva kiemeljük magunkat a mocsárból. A borotvált koponya divatja okán ez sokaknak amúgy sem menne.

Nekünk Mohács kell?!- vetődik fel a Nietzsche-hívő Ady magyar sorskérdése?

Sokak szerint – s hajlandó vagyok vélekedésüket osztani – a magyar politikai élet Mohácsát éljük mi most.

Csak hogy sokan nem is veszik észre. Vagy azt hiszik, hogy itt más nem is lehet, csak Mohács. Ez a természetellenesen természetes közállapotunk a szocialista állami közvagyont lenyúló vezetőinktől kezdve a tüntetőkbe lövető hatalmon át az áramolni kezdő EU-s pénzek mai lenyúlásáig.

Ez az igaz hazafiság, a közerkölcs, az állampolgári öntudat Mohácsa.

Az ember alatti ember részeg kábulataként jellemzi az ilyen állapotokat Nietzsche. Azzal biztat, hogy van önmagunk fölé emelkedni van esély.

Ám – jegyzi meg, mielőtt még holmi általunk is ismert, örökké ígérgető hamis prófétának tartanánk – embernek lenni, emberfeletti.

gonola.hu