Ez a film szeretettel készült, és szeretettel is van tele” – mondta a sajtótájékoztatón Koltai Lajos az Estéről, és ez vitathatatlan. A Susan Minot regénye alapján Michael Cunningham által írt forgatókönyv egy olyan érzelmekkel teli történetet mesél el, amely elsősorban az anyák és lányaik közti szeretet erejéről szól, méghozzá egy olyan anya szemszögéből, aki halálos ágyán számtalan, életének mindeddig rejtett titkát fedi fel, óriási hatást gyakorolva ezzel környezetére. „Mivel a a filmben szereplő színészek az életben is családtagok (Vanessa Redgrave Natasha Richardson, Meryl Streep Mamie Gummer édesanyja), alakításuk életet lehelt a kitalált karakterekbe” – tette hozzá a rendező.

A New Portban leforgatott filmet eddig Amerika kilenc nagyvárosában mutatták be, a vetítések utáni közönségtalálkozókon számtalan néző köszönte meg Koltai Lajosnak az átélt élményeket. Valószínűleg ez nálunk sem lesz másként. 

Engem mindig is az érzelmeim vezéreltek elsősorban, így ez alkotás közben sincs – nem is lehet – másként velem. A film producerei első rendezésem, a Sorstalanság láttán egészen hirtelen döntöttek úgy, hogy megadják nekem a lehetőséget az Este megrendezésére. Kétszer is megkerestek, annyira szerették volna, hogy vállaljam. Végül boldogan mondtam igent, amikor a forgatókönyv olvasása közben megéreztem, hogy itt valami olyasmiről van szó, amihez nekem is rengeteg közöm van, méghozzá szívem teljes melegével, hiszen igazi „embermesével” állok szemközt. Nekem is elmentek a szüleim, pontosan tudom, mi az, elfelejteni feltenni fontos kérdéseket még időben: az Este erről is próbál szólni. Felfedi a néző előtt, hogy az embernek lehetnek szép pillanatai az életében, még ha az középszerű is volt, de ezekért bizony keményen meg kell dolgoznia, hogy a végén legyen mire örömmel visszaemlékeznie. Meryl Streep mondja ki mindennek az esszenciáját Vanessa Redgrave-nek – szerintem ez a film csúcsa, szakmailag és mindenhogyan is –, miszerint lehet, hogy ennyi az egész?! Az embernek lesz egy családja, gyerekei, és bizony ez nagyon nagy dolog, ezek között kell rábukkanni az aranyló pillanatokra, amiket életünk végén szinte „be lehet keretezni”. Egy mozdulat, egy illat, egy elfeledett íz sokszor tengernyi emléket hoz felszínre, ilyesmit mindnyájan átéltünk már. Alapélményem, hogy a nagymamám a szemem láttára hunyt el, és bár még kicsi voltam, máig tisztán emlékszem halála előtti minden rezdülésére, úgyhogy nagyon is sok közöm van ehhez a filmhez, ehhez a történethez. A szívem ott van minden képkockában. Olyan filmes barátaim, akik már csináltak velem igazán szép, elmélyült portréfilmet, amikor megnézték az Estét, nagy-nagy szeretettel azt mondták: hűű, Lajos, mennyire áradsz ebből a filmből, mennyire te vagy! És ezt borzasztóan jó volt hallani.

Bár ezt a filmet Pados Gyula fényképezte, úgy tudom, ön rendezőként is „végigoperatőrködte” a munkát. Nem tud kibújni a bőréből, igaz?

– Vizuálisan így tudok benne lenni minden filmemben. Pados csodálatosan dolgozik persze, de tökéletesen tisztában van azzal, hogy én kamerán keresztül gondolkodom. Végigcsinálom a próbát, beállítok minden egyes képet, jelenetet, hiszen az a lényeg, mit hasítunk ki a valóságból: az pedig maga az üzenet, ami viszont én vagyok.

– Amióta „váltott”, a rendezői munka mennyire szorítja háttérbe az operatőrit? 

– Teljes mértékben, nem vállalok semmiféle operatőri felkérést. Amúgy egyedül Szabó István rendezőnek – akivel 28 éve vagyunk barátok – tartozom elszámolással ilyen téren, ő pedig maximálisan megértette, a Sorstalanság, aztán most az Este megtekintése után, hogy nekem valószínűleg ebbe az irányba kell továbbhaladnom. Természetesnek tartom ezt a folyamatot. Ha az embernek van rá módja, egy ponton változtatnia kell, nálam ez amúgy sem érkezett el túl korán, bár azt hiszem, túl későn sem. Az operatőri munka nem hiányzik, hiszen ülök a kamera mögött reggeltől estig a forgatásokon most is, aztán persze az operatőr teszi fel a pontot az i-re. Nagy előnyöm, hogy én pontosan tudom, mit és hogyan akarok csinálni, ez a lényege a dolognak. Ezt sajnos egy csomó rendező nem tudja szerte a világon, nem értenek a kamerához, csak mondják az elképzeléseiket, a remek operatőrök pedig megvalósítják. Nem véletlen, hogy Amerikában például egy kezdő rendező mellé mindig tapasztalt operatőrt tesznek, aki majd nem engedi, hogy a dolog rossz irányba menjen. Semmi nem kizárt, egyszer csak fordulhat úgy, hogy nem akarok, nem tudok tovább rendezőként dolgozni, vagy nem kíváncsiak többé rám, de most úgy néz ki, hogy „jó hullámot kaptam el”, utazom rajta, amíg csak lehet. Boldog vagyok, és igazán jól érzem magam.

 Várja már valahol a következő lehetőség?

– Most van egy újabb film, ahol bekerültem a három utolsó lehetséges rendező közé, aki megcsinálhatja. Hamarosan eldől, én leszek-e a szerencsés kiválasztott.

– A húszéves Koltai Lajos biztosan sok álmot, nagy tervet dédelgetett magában annak idején. Mit gondol: ő most elégedett volna azzal, amit ön elért, amilyen úton pillanatnyilag jár, ahol jelenleg tart akár szakmai, akár magánemberi értelemben?

– Úgy érzem, az Élet volt olyan kegyes hozzám, hogy egyértelműen kijelentsem: igen, elégedett volna ifjúkori énem. Operatőrileg eljutottam oda, ahová csak lehet ebben a szakmában, de még folytathatom is tovább. Most a rendezés is egy jó dolog lett az életemben, egyedüli magyarként ott ülhetek az amerikai rendezők társaságában. Családilag szintén rendben van minden körülöttem, 38 éve vagyok házas, ezt már önmagában is csak kevesen mondhatják el magukról. Két lányom van, három unokám, boldogan élek velük. Remek a kapcsolatunk egymással, a szeretet, az összetartás éppúgy megvan és jellemző ránk, ahogy azt kisgyerekként én is tapasztalhattam a szüleim, nagyszüleim mellett. Minden ünnepet együtt töltünk, senki sem jár külön utakon, nem csak a gyerekeim, az unokáim sem, és ez jó. Természetesen a hétköznapi gondok, problémák minket sem kerülnek el, például egy hozzám közel álló személy éppen most nagyon komoly betegséggel küzd sajnos, naponta kétszer járok be hozzá a kórházba látogatni. És ez bizony nehéz. Épp azt a leépülési folyamatot kell látnom magam előtt nap mint nap a valóságban, az ember pusztulását, amit az Estében megmutattam. A filmem legvégén mondja ki Meryl Streep, hogy életünk végén semmi sem számít. Lehet, hogy amit eddig én is elmondtam magammal kapcsolatosan, az egy csomó eredmény, és hagyok is persze magam után nyomokat, de most azt látom én magam is, hogy a legvégén semmi sem számít. Csak a szeretet.